Az erdőben is vannak emeletek. Vannak, akik számára az erdő idegen világ, azt mondják, hogy a város izgalmasabb, összetettebb, színesebb. Pedig rádöbbenhetsz, hogy valójában ez az erdő is van olyan bonyolult szerkezetű, mint egy nagyváros.
Madarak égtől a földig
Az erdőben is vannak emeletek
Vannak, akik számára az erdő idegen világ, azt mondják, hogy a város izgalmasabb, összetettebb, színesebb. Pedig rádöbbenhetsz, hogy valójában ez az erdő is van olyan bonyolult szerkezetű, mint egy nagyváros. Jellegét és összetettségét tekintve ez a nem túl öreg erdő is nagyobb metropolisz, mint Budapest, sokkal inkább New Yorkhoz vagy Mexikóvároshoz mérhető megapolisz. Hogy képzelheted ezt el? Hát a madarak szemével! A fák az erdő épületeinek, sőt felhőkarcolóinak felelnek meg. Függőleges irányban a fákon is jól elkülöníthetők az emeletek – ráadásul ezeket itt is szinteknek nevezzük. Más és más madarak laknak a felső, a középső és az alsó lombkoronaszinten, ugyanakkor – hasonlóan az emberekhez – az egyes szintek lakói ügyes-bajos dolgaik intézése közben más szintekre is ellátogatnak. A nagyvárosokban persze nem csak toronyházak vannak, sok a középmagas és alacsony épület. Az erdőben ezt a funkciót töltik be a bokrok és a felnövekvő facsemeték. Az állatok által kitaposott ösvények utakként hálózzák be az erdőt, és a funkciójuk is hasonló, a gyors és akadálymentes közlekedést teszik lehetővé. És hogy teljes legyen a hasonlat, a metró szintjén is nyüzsög az élet, többek között rókák, borzok, egerek és pockok ásnak sok-sok kilométernyi föld alatti alagútrendszert a gyökerek között.
Miért fontosak a tisztások?
A zárt erdőkben a tisztások (nyiladékok, lékek) különleges oázisok, más életfeltételeket, változatosságot biztosítanak az élővilágnak. Míg az erdő talaját a lombozat különböző mértékben, de mindenképpen árnyékolja, a tisztások fényben fürdenek. Ahol nincsenek fák és bokrok, ott a gyepszint növény- és állatvilága egészen más, olyan fajok is megjelennek, amelyek akár csak méterekkel távolabb, a vastag avartakarójú és árnyékos erdő alján teljesen hiányoznak. Gondolj csak a nyári melegben itt repkedő lepkékre, a kidőlt fa törzsén napozó zöld gyíkra vagy a fű között mászkáló hangyákra. Az őzek a füvet legelik, a madarak számára fontos táplálékot jelentenek a széleken növő bokrok és kistermetű fák, ezen a tisztáson például a sajmeggy.
Nézz körül és fülelj!
Ha erdőben kirándulsz, talán éppen az ilyen tisztások a legjobb madármegfigyelő helyek. Hiszen itt hallgatózás közben nagy tér nyílik meg előtted, látod a bokrokat és fellátsz a fák tetejére, ezért többféle élőhely fajait megpillanthatod. Ezen a tisztáson pedig minden „emeletről” egy-egy jellegzetes faj hangját okostelefonnal meghallgathatod. Ha például az a gyanúd, hogy egy bokor felől pinty hangját hallod, ellenőrizheted, hogy tényleg így énekel-e.
Ugródeszka a városiasodó állatoknak
A városszéli erdők azért is jelentősek, mert ezek az evolúció boszorkányüstjei, kísérleti terepei. Innen az erdei állatok naponta bejuthatnak a városba. Eközben megszokhatják az ember közelségét, és megtanulják kiaknázni az épített világ és a civilizáció nyújtotta lehetőségeket. Ezt a folyamatot hívjuk városiasodásnak, idegen kifejezéssel urbanizációnak. 1900-ban erről a tisztásról és a hasonló helyekről indulhattak el a város belseje felé azok a fekete rigók, melyek utódai ma elképesztő számban élnek, költenek és táplálkoznak Budapest legbelső kerületeiben is.
Aha, így már mindjárt érthető!
Mármint az, hogy miért olyan gazdag Budapest madárvilága, valamint az is, hogy a városban élő madarak honnan származnak. Hát innen, az erdőből! Ennek oka pedig az, hogy a városok élőhelyei az erdők és a nyílt gyepek találkozására jellemző, mozaikos szegély-élőhelyeknek felelnek meg. Olyanoknak, mint amilyen ez a tisztás. Ezért érzik jól magukat a városi parkokban és kertekben is a harkályok, a rigók, a pintyek és a cinegék.
Fent az égben
A levegőben a ragadozó madarak közül leggyakrabban az egerészölyv „kiő-kiő” kiáltását
hallhatod, de itt, a nagyváros peremén néha villámként elsuhannak a magas hangon sivító
sarlósfecske egyedei is. Ma már egyáltalán nem meglepő, ha a magasból a holló korrogása is
felhangzik.
Holló
Legnagyobb termetű varjúfélénk a hegyekben magas fákon vagy függőleges sziklafalak párkányán fészkel, de akár várromokon is megtelepszik. A Budapest környéki erdészek már
csak azért is szeretik, mert a holló, szájában gyűrűvel, ott látható Mátyás király és a Pilisi
Parkerdő címerében. Néhány évtizede ezen a környékén még igazi ritkaságnak számított,
de a természetszeretők örömére folyamatosan terjeszkedik, napjainkban már az Alföldön is költ. Mindenevő, de elsősorban rovarokat, gyíkokat és kisemlősöket szedeget össze a réteken és legelőkön. Emellett dögöket is fogyaszt, az elhullott állatokat eltakarítja az erdőből. A holló jellegzetes korrogó hangját itt hallhatod.
A fák tetején
A zárt erdőkben elsősorban a hangjuk alapján ismerheted fel a madárfajokat. A zöldike lüktető éneke szinte mindig a fák csúcsa felől hallható. Kicsit lejjebb, a felső lombkoronaszint sűrűjében ismételgeti jellegzetes „csilp-csalp” énekét a csilpcsalpfüzike. A meggyvágó éles cippantása is a fák tetején hangzik fel.
Meggyvágó
Legerősebb csőrű pintyfélénk képes akár a vadcseresznye csont keménységű magját is feltörni. Hosszú és bonyolult, a görög nyelvből eredő tudományos neve, a Coccothraustes coccothraustes is magtörőt jelent. Puha növényi rostokkal bélelt fészkét lehetőleg a felső lombkorona belsejébe építi. A költési időszakon kívül szinte mindig csapatosan jár, magányos madarakkal csak ritkán találkozhatunk.
A lomb közepén
A fák középső lombkorona szintjének madarai közül a szajkó már jó ismerősöd. A harkályok is többnyire a fatörzsek középső régiójában mozognak. Közülük a legnagyobb termetű a fekete harkály, a leggyakoribb a nagy fakopáncs.
Nagy fakopáncs
Felváltva nevezik nagy fakopáncsnak vagy nagy tarkaharkálynak. Főképp rovarokkal táplálkozik, valószínűleg már gyerekkori mesekönyvedben is volt olyan kép, amelyen a harkály a fák törzseibe vagy ágaiba lyukakat vésve ennivalót keresett. A költőodúit is fák törzsébe mélyíti.
Bokrokban és alsóbb régiókban
Nem a harkályok rokonságába tartozik, de harkályszerűen a kéregrepedésekben keresgél a csuszka. A „magasföldszint” lakója, általában a fatörzsek alsó részén, a földhöz közel látható. Az erdei pinty ugyancsak az ágak legalsó régiójában repked.
Erdei pinty
Leggyakoribb és legszebb hangú pintyfélénk. Az alsó ágakon és a bokrokon a hímek jól látszanak. Feltűnő fehér foltok vannak a vállukon, a szárnyukon és szélső farktollaikon, melyek repülés és forgolódó éneklés közben villogó hatást keltenek – a hanggal együtt elbűvölve a tojókat, és megfélemlítve a rivális hímeket. Az erdei pinty tudományos nevét (Fringilla coelebs) Carl Linnének köszönheti. Az erdei pintyeknél a tojók és a hímek nem egyszerre vonulnak. A hímek hagyják el a fészkelőhelyet a legkésőbb, és sokan át is telelnek. Linné azt látta, hogy Svédországból a tojók elrepültek dél felé, míg a hímek ott maradtak magukban. Erre utal a latin coelebs név, melynek jelentése: nőtlen, agglegény.
Lent a földön
A nagyobb tisztásokon fel-felhangzik a citromsármány jellegzetes hangja. Ha pedig a gyepet sziklakibúvások is tarkítják, akkor van esélyed, hogy bajszos sármányt is láthatsz. Talán meglepő, de a talajszintet két harkályfaj is látogatja. Nem véletlenül, hiszen a gerle méretű zöld küllő, és a veréb termetű nyaktekercs fő táplálékállatai a hangyák.
Zöld küllő
A leggyakoribb nagy harkályunk. Ligetes sík vidéki erdőkben, mezővédő erdősávokban és településeken is gyakori. Más értékes fajok megmaradását is segíti, hiszen elhagyott odújában költ a szalakóta, a kuvik, a füleskuvik és a búbosbanka. Neve hangutánzó eredetű, a madár gyakran hallatott „klüklü-klü-klü-klü” hangjára utal. Bár klasszikus harkály módjára a fák törzsén és ágain is táplálkozik, sok időt tölt a talajon, ahol hangyákra vadászik. Hosszú, nedves nyelvét a hangyabolyok járataiba dugva felnyalogatja a kifejlett rovarokat, még inkább a hangyák bábjait. Az európai harkályok között egyedülálló zöld színe jól álcázza a fűben, ez védi a ragadozóktól.
